Mi a szenvedés? Szeretni valakit, ki ránk se néz. Szeretni, várni, tűrni, remélni.
Mindennap látni, s rádöbbeni, hiába minden, elkéstél. Hiába minden? Akkor miért imádkozunk? Miért könyörgünk és miért sírunk?
És miért vele álmodunk és miért remélünk, várunk rá. S ha végre ránk
néz, vagy végre ránk nevet, a sok-sok szenvedést miért feledjük el. Az
az egy pillanat mi örömöt okoz, miért feledtet velünk oly sok bánatot.
S ha elutazik messze megy s majd sokára jön vissza, az érzést, mit
ápolunk, nem hívhatja vissza.
S közben a józan ész feledtet velünk, mert azt diktálja állj meg, tovább nem mehetünk.
Nem szabad szeretni olyat, aki megvet, aki nevet rajtunk. Nem szeret bennünket. Aki örül, mert tudja, hiába remélünk, aki érzi, miatta szenvedünk.
De
ha a szív e kis motorja szeret , hiába a józan ész, nem tilthatja meg az
érzést, mit ember nemesít .Nem bír érzelemmel az ész hiába tilt. Nem
tehetünk róla, s ha szeretünk, nem mondhatja senki, hogy feledjünk. Nem
mondhatja senki, aki tudja, hogy a legszebb az olyan érzés, ami tiszta.
Nem kell, hogy azt mondd, hogy szeretsz. Ha mást érzel, kérlek ne
hazudj nekem. Nem kell a szép, de hazug szavad. Mondj inkább rosszat,
de igazat. Először fáj, ha friss lesz még a seb, de később, ha elmúlik,
hálás leszek neked. Lehet, hogy egyszer szerelmes leszel és nem
viszonozzák, s te kínlódsz, nyögsz, szenvedsz.
Úgy
érzed, nem bírod, meg kell halnod. Gondolj akkor rám, s megérted, hogy
rossz volt. Sétálsz még te is elhagyott utcán, fejed lehajtva, hogy könnyeid ne lássák.
Zokogsz még te is egy kedves ablak alatt, s hallod, hogy odabenn ő vígan kacag. Megvetni, gyűlölni, gyűlölni akarod s csak becézni, imádni, szeretni tudod.
Nem
bírsz és nem akarsz nélküle élni, nevetni, küzdeni, harcolni és sírni.
S ha eddig elértél, nem fogod kérdezni. Tudni fogod majd: “MIT JELENT SZERETNI.”